Bizonyságok

 

 

 

 

*Bizi.: * 2007 - Minden tárgyból megbukott ! ** 

*Előírat*

Egy rövid, de igen határozott " körlevéli " felszólítás érkezett e-mail-en a honlap bizonyságtételeinek bővítéséhez:

"Aki pedig még egyáltalán nem írt, ne tartsa meg magának a bizonyságait!!! "

No - brávó ; ez tuti nekem szólt, nem is kellett volna " körlevélnek " álcázni, csak annyit kellet volna írni : "Pityu, mire vársz ?"
Persze azért jó, hogy így beléhasított a rajzszög a kényelmes feszelgéshez szokott kufferomba. Ha páros lábbal figyelmeztettek volna, azt se bánnám, annyira hálás vagyok azoknak, akiken keresztül a Szent Szellem végre nyakoncsípett.

Ők pedig a Sófár gyülekezet, ahol a hallott Ige, törvény, fájdalmasan, csinosítatlanul, és határozottan és egyenesen a szívbe találva, és véresen - könnyesen- fájdalmas, de mégis azt mondva : végre, végre, már annyira vártam, annyira.

*A történet*

Nem vagyok egy mazochista alkat, mégis ezt a " nyakoncsípést " én kértem magamnak, sajnos már nem is először, de nagyon hosszú ideje, "magányos farkasként", nem találtam társakat se a szűkenvett családomban, se a "nagy családomban".
Valahogy nem akarózott senkinek rajtam kívül bevallani, hogy valami kis problémák vannak az Isten - szeretettel, tudniillik csak annyi, hogy nem tartom be a törvényeit, rendszeresen megszegem, pedig tudtam, hogy Ő azt mondja : "Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet".
(Ilyen önzetlen is csak Ő lehet, nem azt kéri, hogy ajnározzuk, hanem azt, hogy tartsuk be a tanácsait, a mi saját érdekünkben, az életben-, az örökéletben- maradásunk érdekében).

Én mindig tiszta szívből mondtam azt, szeretem Istent, de ez sajnos a fenti ige alapján egyáltalán nem volt igaz, nem napi " áldozó" voltam, hanem napi áldozat, a patás áldozata. És már elegem volt, hogy minden imádságom azzal kezdődött, hogy Istenem, Istenem bocsáss meg.
Már mint végleges " fej- és lábjegyzet - szlogent " felírtam az "imaoldalamra" (számítógépen írva szoktam imádkozni, Istennel beszélgetni) : *" Jaj neked Pityu, meszelt sír "* .

De Istennek legyen hála soha nem békéltem meg ezzel a gondolattal, de bizony igen csak erős, kilátástalan és megváltoztathatatlan " ítéletnek " tűnt, s miután rátaláltam a honlapon Béla tanításaira, még inkább szembesültem vele, hogy amiket ott halottam, azok véresen és halálosan, és fájdalmasan és visszafordíthatatlanul beteljesültek rajtam, és persze rajtam keresztül a családomon is, és ezek az ítéletek (az Ige ítéletei) fokozták az elviselhetetlen fájdalmat, és nap - mint nap mintha száz- meg száz " szellem vagy lélek " úthenger ment volna rajtam keresztül, miközben, mint egy gép ugyanúgy kellett dolgoznom (szitával meregetni a "lét" a bankoknak, és magunknak), és felüdülés volt egy -egy spontán, alig hallható és észrevehető sírás-zokogás, és halálkívánás, hangosan és dühödten is kiáltva gyakran: csak lenne már vége !!!
(Még jó, hogy Isten nem hallgatta meg, mi is lenne, ha a mi végtelenül balga kéréseinket meghallgatná ?!
Ellenben a patás lehet, hogy tudna mit kezdeni a " kívánságokkal ", ezért most meg is tagadom ezeket. Ámen).

És bárhová mentem, gyülekezetekbe mindenhol, mindenkinek rendben volt a " szénája " , senkiben nem támadt egy kis szentség utáni vágyakozás, egy kis *totál - szembe* őszinte beszéd, egy jól cél- igazi atyai vagy testvéri pofon, mindenhol ez az elviselhetetlen " ne szólj szám - nem fáj fejem " idill, porcelán- mosolyok, beidegződött " áldás-mondások" , miközben lehet, hogy éppen gyilkolt, engem - mással, mást meg velem, borzalmas és borzalmas, hogy az igazságra senki nem vágyott, senki, senki nem akart velem sírni, senki, mindenki csak nevetni akar, és örülni és feledni.
* Igen jó lenne, de Tőle jöjjön.*

Nagyon tele volt (van) a hócipőm ezzel a végtelen tömeges képmutatással, nem értem senki nem fél Istentől, vagy tényleg elhiszik mindazok akik így élnek, hogy ez elég Istennek.
Soha nem tudtam elhinni, hogy a katolikus papok titkon ne gondolnának arra, hogy nem egészen "kerek a cipó", de ugyanúgy a mostani újdonsült " írástudókról és papokról " se tudom elképzelni, hogy ne lennének tisztába magukkal.

(Az ember lelke az Úrtól kapott mécses, egészen átkutatja a test belsejét. Péld.20.27.)

Parasztosan azt is mondhatnám : " de hát akkor mi az ördögöt akarnak ? "

Hát igen: azt, tudva vagy nem tudva de azt, az ördögöt.

És ebből lett nekem elegem, és úgy láttam a Sófár gyüliben is igen csak kőkeményen, és töretlenül képviselik azt a vonalat, amely először (megismétlem magam : szószerint véresen és halálosan és nagyon fájdalmasan) szembesít az életem fekete gyümölcseivel, másodszor prófétál a változatlan (hányásra való visszatéréses) táplálkozási forma végkifejleteiről, harmadszor és nem utolsó sorban, hanem végeredményképpen menekülési utat mutat.

Ezt a szó szerinti menekülést élhettem át az év végén Kiskunmajsán egy "menedék-városban", (olyan hely, ahová válságban és életveszélyben lévő embereket - gyerekeket - csonka családokat menekít és tart " életben " egy baptista misszió), *de lehet , hogy az idén csak én egyedül menekültem meg onnan, az életveszélyből, az örökélet-veszélyből.*

*Még előtte...*

Már régóta "szemeztem" a "Sófárral" és éreztem, hogy valami vonz a tanításaihoz, az igazságaihoz, szellemiségéhez, éreztem, hogy egyszer csak el kell mennem oda, bár a távolság, és az, hogy én nem vagyok zsidó nem ösztönzött túlzottan.
(És persze az se, hogy az igazságot olyan kíméletlenül kimondják; hát igen, nem ehhez vagyunk hozzászokva, csak kérdem én: a patás vajon milyen lesz hozzánk, vajon az ő rajtunk végrehajtott tervein már mennyit jajgattunk, és mennyit fogunk még, ha most nem vállaljuk fel ezeket a pillanatnyi fájdalmakat, ami a szembesítéssel, tisztulással, megújulással jár. ?!)

*Konkrétan...*

Tehát jött a honlapon a meghívó a Kiskunmajsai " Csendesnapokra ". Jószerével gőzöm se volt, hogy mi is az a csendes nap, de végül is tőlem hívhatták volna hangosnak is, akkor is elmentem volna.
Mivel elég blőd dolognak tűnik, hogy a csillogó, mákos bejgli illattal telített, (néha töltöttkáposzta szaggal botránkoztatva) meleg, családi, karácsonyi, "nagyfilmes" fészek helyett egy lepukkant, hűvösbe-hajló szobákkal kecsegtető, " felszabadító - leigázói hőseink" volt /lak/-tanyájába kívánkoztam, tudtam, hogy innentől már nem én vezénylem a dolgokat, mi több nem is akadályozhatom meg, hogy megtörténjen, bár erre utaló kísérleteim voltak.

Én tudtam, hogy mit akarok, és hogy mit kértem már nagyon régóta Istentől: azt, hogy szabadítson meg a mocskos megkötözöttségeimből, rabságaimból, szabadítson meg bűneimtől, szabadítson meg fájdalmaimtól, terheimtől, fogadjon újra gyermekévé, szerettem volna végre-valahára, tisztán és képmutatás nélkül a színe elé menni, és nem mindig lehorgasztott fejjel sunnyogni...igen..., igen végre szabadon akartam elé állni, és nem csak egyszer, hanem minden nap, mindig.
*Tudtam, hogy ez ott be fog következni*, hogy konkrétan hogyan, és mimódon azt nem, abban voltam még biztos, hogy ebben a szolgáló testvérem fog engem vezetni, segíteni, bár előtte soha nem találkoztam vele, és soha nem voltam a gyülekezetükbe sem.

Volt is elejében némi - nemű kissebrendűségi érzésből fakadt "szirénázva távozni " kényszerem, de aztán valahogy ezt a kényszert felülírta egy másik kényszer, aminek közeledtét egyre jobban éreztem, és a tanításokban-beszélgetésekben meg is jelent, meg is lett nevezve, ez volt a *vérpecsét, a szövetség megújítása.*

Igen, ez az, valami ilyesmit akarok, valami olyasmit, amit Nikodémus keresett az éjszaka leple alatt Jézusnál (Nem is tudom ő megtalálta -e ?)

Készültem erre a dologra, igaz jobbára csak fizikailag: hajtogattam a zsebkendőnek valókat konyhai kéztörlőből.

Persze amikor kellett, mondanom se kell, egyetlen egy se volt nálam, pedig nagyon ügyelni szoktam rá, hogy mindig legyen nálam papírzsebkendő, most meg különösen " készültem ".

Olyan váratlanul és olyan ellenállhatatlanul tört rám ez a valami belülről-fentről, teljesen tehetetlenül rázkódtam a sírástól, mérhetetlen fájdalomtól, éreztem, hogy a jelenlétében vagyok, és kiszippantott belőlem egy halom jajt, sóhajt, fájdalmat, könnyet, sírást, zokogást, szennyet, mocskot, fájdalmas- súlyos terheket, borzalmakat, keserűségeket, csak szívta- szívta ki belőlem, és adta a vérét helyette, adta a szabadságot, adta a békét, adta, adta.

Ő volt, Ő. Jesua. Ő volt.
Magát adta, értem.

Semmit nem tettem, semmit amivel kiérdemelhettem volna, semmit, csak adta, és adta a kegyelmet, a megbocsátást, a levegőt, a vizet, a simogatást, a szeretetet, mindent, amit embertől hiába vártam, Ő töltötte be fénnyel a sötétséget, a fájdalmat begyógyította, és van, végre van Tőle való öröm, Tőle való béke, és van szövetség közte és köztem, és nem lehorgasztott fejjel kell elé mennem, hanem szabadon feltekintve Rá, és szellemben átölelve.

A végleges " fej- és lábjegyzet - szlogent " az alábbira változtatom "imaoldalamon" :

* " Pityu, jöjj ki ! " *

*Utóirat :*

Bárki, bárhol vagy, keresd a "menedékvárost" (az időt és az alkalmat, akár a legblődebbet), keresd a "menekítő embert" (Jesua Hamassiah-t), engedd, hogy átkutassa a bensőd, engedd, hogy megszabadítson, engedd, hogy meggyógyítson, míg nem késő, keresd azokat, akik megmondják neked az igazat, és akik még időben megdorgálnak, és ne gyűlöld, és ne utáld azokat.
/ Ám.5.10. /

*Bizi. * 2008 - Felsőbb osztályba léphet ! * * Jesua Hamassiah