Egy nyugat európai fővárosban születtem Magyarországról disszidált szülőktől. Semmilyen komolyabb okuk nem volt kimenni, hisz a 70-es évek elején már konkrét üldöztetések alig voltak, mindkét családom pedig amúgy is viszonylag szárazon megúszta a múlt század diktatúrái mindegyikét.
Csupán édesapámnak akadt egy-két problémája tanulmányai folyamán, mikor az akkori rendszer nemesi származására hivatkozva alig akarta gimnáziumba engedni, illetve a szokásos jelzőket ő is megkapta iskolás évei alatt. (Helyzetén az sem enyhített, hogy nevelőapja izraelita vallású holokauszt túlélő volt).
Kétgyermekes családapaként, tudta, hogy lányának álma, miszerint orvos szeretne lenni, csak olyan helyen valósulhat meg, ahol az egyetemi felvételin csupán a tudás számít és dönti el az emberek sorsát.
Disszidálásuk után öt évvel születtem meg. Már kora gyermekkoromban, két évesen, nehezen tudtam felfogni, hogy egy magyar család mit keres külföldön, ráadásul egy olyan helyen ahol a bennszülöttek alig vannak képviselve, és a lakosság 80-90%-a szintén mindenféle nemzetiségű bevándorló.
Még kevésbé értettem azt a szülői tanítást, miszerint a családunk mindegyik tagja magyar, mivel Magyarországon született, kivéve engem, mivel ott láttam meg a napvilágot. Próbálkoztam rávenni szüleimet, hogy költözzünk haza, hisz sok osztálytársam folyamatosan haza-haza telepedett mellőlem az iskolai padból az évek során, én pedig maradtam. Akkor még sok mediterrán európai gyerek volt, helyüket viszont már tömegével észak afrikaiak foglalták el. Miért ne lehetne nekünk is megtenni ugyanezt a lépést, kérdeztem tőlük? Erre is annyi választ kaptam, hogy egyrészt lehetetlen, aki onnan eljön, már nem mehet vissza, másrészt, én ide születtem, idevalósi vagyok, és értsem meg, hogy itt kell leélnem az egész életem.
A szót meghallgatva, de el nem fogadva, éltem további éveimet, minden lázadás nélkül, amíg el nem értem a kamaszkort.
Magyarországhoz való kötődésemet erősítette az a tény is, hogy minden nyáron egy hónapot itt töltöttünk, meglátogattuk a családot, mely gyakran hozzánk is eljött, így szoros kapcsolatban voltunk az „otthoniakkal”. Gyakran megesett az is, hogy egy évben kétszer-háromszor hazalátogattunk.
Akkor még, a különbség óriási volt. A nyugati társadalmakhoz képes a 70-es, 80-as évekbeli magyar nép egy nyugodt, kedves és mi több, sokkal tanultabb és kulturáltabb volt, mint a kintiek. Ráadásul, szinte mindenki magyar, aki Magyarországon él! Egy nagycsaládként, egy nagy közösségként, bár nagyobb szegénységben, de sokkal nyugodtabb és biztonságosabb életet élnek az itteniek. Gyermekfejjel már igen korán megfigyeltem, hogy az élet nyugalma és a közbiztonság egyenes arányba romlik a bevándorlók számával. Itt szüleim akár egyedül is utcára engedtek, ott viszont tilos volt kimenni kíséret nélkül egy bizonyos korig.
Ekkor már nacionalista hajlamaim nagyon erősen meggyökereztek bennem, bár még nem vált nyílt idegengyűlöletté, hisz magam is idegenként ott kint a többiekkel együtt egyfajta sorsközösséget éreztem. Nos, ez az, ami megszűnt, amint saját gyermekkori álmomat megvalósítottam és hazatelepedtem húszévnyi száműzetés után.
Nagyon kevés idő után rádöbbentem, hogy a rendszerváltás miatt, a szabad piac és a felzárkózás következményeként előbb-utóbb itt is megjelenhetnek a bevándorlók. Nem volt kérdés számomra mi a teendő: neki álltam politizálni.
Kizárt volt, hogy engedjem azt, hogy saját gyermekeim olyan körülmények között nőjenek fel, egy olyan helyen, ahol saját földjükön, idegenek szembeköpik őket azzal, hogy takarodjanak haza. Hisz ilyesmit szinte naponta láttam és hallottam odakint.
Mondanom sem kell, hogy gyűlöletem nagyon rövid időn belül kiterjedt a Magyarországon élő kisebbségekre is, többek között a zsidókra.
Sok éven át, annyit tudtam családomról, hogy apai ágon, egy apám által szégyellt és gyűlölt nemesi származás van, azonban anyai ágról semmi szó soha nem esett. Csupán annyi, hogy egyik ősünk Ausztriából telepedett Magyarországra a századfordulón.
Azt sem értettem, hogy 12 éves koromban miért zsidózott le egy arab gyerek az utcán, és mikor lábon akart rúgni, hogy elessek, lepattant a lába az enyémről, én viszont semmit nem éreztem, nem hogy fájdalmat, hanem érintést sem. Csak azt láttam, hogy barna arca hírtelen elvörösödött, nem értette, hogy mi történt, és miután kinevették a kísérő barátai, elfutott előlem.
Testvéreim gyakran említették kedvenc zsidó nagyapjukat, aki sosem volt vérszerinti nagyapánk.
Tizennégy év körül járhattam, amikkor megtudtam, hogy anyai nagyapánk viszont tényleg zsidó származású.
Később nyugtattam magamat, hogy egy negyedvérnyi zsidó még nem jelent semmit, folytattam hát hadjárataimat a haza érdekében.
Természetesen a Világ összeesküvésről szóló elméletek sem maradhattak ki a történetből. És bizony ravasz a sátán, hisz rész-, és töredékigazságokból nagyon is szépen félre tudja hamisítani saját művét. Nem csoda, hisz ennek a valós jelenségnek egyik legfőbb célja pontosan Isten mindkét Népének a lejáratása, így a zsidó nép bemocskolása és megutáltatása a többi nép által az elsődleges cél.
Emberi kapcsolataim árultak el igazán engem. Bármilyen erőfeszítéseket tettem, hogy nemzeti érzékenységű, vagy simán magyar fiatalokkal kapcsolatot kialakítsak és fenntartsak, nagy bánatomra, sosem sikerül igazán, és egyszerűen azt éreztem, hogy semmi közöm hozzájuk.
Aztán ismeretségi köreimben voltak zsidók is… Velük érdekes módon, nagyon is megértettük egymást, amíg politikáról nem esett szó. De még ezt is elnéztük egymásnak, és jól elvoltunk, bár magamról nem árultam el semmit, mindenkinek csak gojként adtam ki magam, elsősorban saját magamnak.
Aztán jött a megtérés. Mindenféle szellemi út megjárása után, rádöbbentem, hogy mégis Jézus a Messiás. Mind a Magyar, mind az asszimilált zsidó családom a katolikus egyház tagja volt. Protestáns emberek köreibe keveredve, akik többé-kevésbé meggyőző és hiteles életükkel bizonyságot tettek Róla, végül rádöbbentem, hogy Nála van az Igazság. Megtértem, és jártam gyülekezetbe. Itt már éreztem, hogy az emberekhez való viszonyomat sürgősen meg kell változtatnom, hisz a bennem megfogant törvény jelezte, hogy nem utálhatok senkit. Azonban a behelyettesítő antiszemita teológia, vallásos szellemisége ezt olyannyira megakadályozta, hogy még rosszabbá vált a helyzet, és már Bibliával a kezemben, és a bibliai ismeretek által nagyobb ismeretre alapozva folytattam ugyanazt a sátáni művet, amit addig, csak politikailag tettem. Telve maradtam gyűlölettel és emberundorral. Természetesen a démoni szellemiség egy dolog volt, az én felelősségem, viszont egy másik. Könnyű volt ráfogni, hogy nem tehetek róla és tovább élni nem vállalván a tisztulás fájdalmas leleplezéseit.
Volt azonban még egy ködös pont a családi múlttal kapcsolatban. Könnyen felismertem mindig is a zsidó származású embereket, és e-miatt nem hagyott nyugodni anyai nagymamám emléke. Nem mertem szóba hozni anyám előtt, nehogy kiderüljön, amit régen sejtettem. Sőt, azzal nyugtattam magamat, hogy nagy katolikus volt az öreglány, tehát olyan nagy gond nem lehet.
Majd édesanyámnál indult meg hirtelen és váratlanul valami, miután szüleim is visszatelepedtek Magyarországra. 65 éves kora körül, miután első 30 évét Magyarországon, további 30-at nyugaton élte le, az asszimiláció miatt zsidó neveltetésben, és vallásos szellemben soha nem részesült anyám egyik napról a másikra elkezdte magát zsidónak vallani, és elárulta, hogy nem csak apja, hanem anyja is az volt. Egy asszimilált családról van szó, ahol anyám szülei tudatlanul, úgy kötötték össze életüket, hogy talán egymásról sem nagyon tudták, hogy kik ők, de legalábbis nem nagyon foglalkoztak a kérdéssel.
Emlékeimben, csak az maradt meg, hogy a nagyon humoros és éles eszű nagyanyám lakásába belépve, minden falon legalább két Mária ikon, vagy szobrocska volt található, ami miatt ateista apám gúnyolta, és jókat nevetett rajta, ekkor anyám védelmébe kelt, én pedig élveztem a családi kabarét.
Mielőtt bárkit meglepne a jelenség, tudnia kell, hogy egy rendezetlen identitás nagyon könnyen idáig vezethet. Igen, azt a Máriát imádta, akit kellett, hogy egy „rossz” származás következményei ellen védettségben lehessen, hisz ezt nevelték belé; illetve abban a Máriában valószínűleg pontosan azt a fiatal zsidó lányt imádta, aki ő maga sosem lehetett.
Nem sokkal megtérésem után hallottam a hírt, hogy léteznek olyan zsidók, aki felismerték Jézusban a Messiást, és imádják anélkül, hogy keresztényeknek vallanák magukat. A társaság, aki épp erről beszélt megjegyezte, hogy milyen érdekes, hogy nem válnak valamelyik keresztény egyház tagjaivá és hagyományos ünnepeiket is megtartják. Bár akkor, talán antiszemitizmusom csúcsán voltam, azonnal leállítottam beszélgetésüket, és rájuk förmedtem, hogy miért is kellene kereszténnyé válniuk? Talán magam sem értettem miért mondom ezeket, de kioktattam őket, hogy előbb voltak, értük jött Ő is elsősorban, nekik annyit kell módosítani, hogy a Tóra szekrénybe hozzácsatolják az Újszövetséget, kitűznek egy keresztet a Dávid csillag közepébe, és mehet tovább az életük és az Istentisztelet.
Egyhelyben töprengő vallásos életemet egyre kevésbé tudtam elviselni. Semmi nem ment előre, sőt a világi jól eső dolgokról is le kellett mondani, és minden rosszabb lett, mint korábban. Már rég eldöntött tény volt, hogy szükséges lesz felkeresnem egy ilyen Messiási zsidó közösséget, hisz ott biztosan jobban ismerik az Eredetit. Még négy év ellenállás és nyűglődés után döntöttem úgy, hogy megteszem feléjük a lépést. Furcsán éreztem magam, hisz még nem voltam szabad antiszemitizmusomtól (bár mindig is csak politikai és nem vallási vagy faji volt a zsidók esetében legalábbis), eszem ágában nem volt zsidóvá válni, hisz úgy gondoltam, hogy az már nem lehet egy olyan ember, akinek családja ennyi (két-három) generáció óta asszimiláltságban van. Csupán az Istenben, és Krisztusban való meggyökerezésem miatt indultam el feléjük, és azért, hogy megismerjem azt a Szent Szellemet, amit nem tapasztaltam ahonnan jöttem, és amit hamisan láttam megnyilvánulni egyéb helyeken, amiért még mélyebbre menekültem vissza az üres kriptákba.
Nálam sem a felnőtt-keresztség, sem a Szent Szellem lényege, sem Krisztus uralma nem volt tisztázott dolog.
Miután Krisztusnak átadtam az életemet és kértem a teljes uralmát felettem. Miután elfogadtam, hogy a Szent Szellem működhessen úgy, ahogy Isten akarja, és nem, ahogy hagyományaink magyarázzák, elkezdődött rendeződni saját identitásom is, mint férfi, és mint zsidó. Krisztus Szelleme nem csupán megszabadított az antiszemitizmustól, hanem megítélte és kipucolta a saját magam elleni antiszemitizmust. Hisz azért voltam antiszemita, mert elsősorban magamból akartam kiűzni ezt az identitást, amivel nem tudtam mit kezdeni, hisz nem tanított meg rá senki, sőt tagadás tárgya volt családunkban majd egy évszázadon keresztül.
Bár nem akartam, de a Főorvos elkísért egy földi orvoshoz és testileg is kése alá helyezett. Így az Ábrahámi szövetségbe is felvétettem.
Az ilyen eset bár valóban nem gyakori, mégsem ritka. Utam során találkoztam néhány hasonló sorsú emberrel, akik talán máig növelik az ellenség sorait.
Istennek viccei azonban ezennel nem értek véget. Miután rendeztem földi identitásomat, férj lettem és megáldott egy, bár nem izmaelita, de mégis iraki származású apóssal is.
Identitásom helyreállását azonban kicsit fékezte az a jelenség, amit filoszemitizmusnak neveznek. Mikor rádöbbentem, hogy mennyi ember vallja magát hamisan zsidónak, miközben nem az, vagy csak azt véli, nagyon is fékezte a tisztulási folyamatot, ami bennem elkezdődött. Gondoljunk csak bele egy antiszemita zsidó, mikor egy filoszemita gojjal találkozik! Fontosnak tartom megemlíteni ezt a betegséget, hisz azon túl, hogy mélységesen megsértik a vallásos zsidóságot azzal, hogy a zsidó identitást, egy olcsón megszerezhető árucikké alacsonyítják, ne feledkezzünk meg azokról az izraelita származásúakról, akik zsidóságukat valamilyen formában tagadják és kerülik. Mennyien vannak, akik valamilyen keresztény egyházba, vagy tudományba, vagy politikai áramlatba menekültek. És ők vajon, hogyan reagálnak a táliszba és kipába járkáló mindenféle nemzetiségbeli láttán, vagy egyszerűen a „szellemi zsidó vagyok” kijelentések hallatán?
A zsidó identitás hígításának ez a formája még távolabb viszi az izraelitákat eredeti gyökereiktől, a hívő zsidóságot pedig még távolabb taszítja Krisztustól.
Istennek adok hálát, hogy nem engedte, hogy emberekre tekintsek, és emberek vegyék el a kedvemet annak az útnak vállalásáról, melyet Ő nekem eleve elrendelt.
Amikor beszélünk arról, hogy az Izraellel kapcsolatos próféciák nem a közel keleten kezdődnek el Izrael földjén, hanem a legtávolabb levő Izrael testéhez tartozó szétszórt nép kisebb csoportjai közepette, tudnunk kell, hogy ez nem csak a látható világban igaz, nem csak fizikai értelemben, hanem szellemben is. Mindazok, akik a földi diaszpórán belül, szellemi diaszpórában is élnek, a távol esők között a még távolabb esetteknél kezdi el Isten a helyreállító munkáját. Összegyűjtöm Népemet nem csak a földi Izrael hazatérésére érvényes, hanem és talán elsősorban a szellemi hazatérésre, hisz e-nélkül a földi hazatérésnek sem lenne sok értelme.
E-történet, és ez az összegyűjtetés nem csak a zsidóságon belül folyik. A felsorolt problémák minden népnél jelen vannak, még Krisztus Testében is. Nem kell mindenkinek zsidó identitást magára erőszakolni, ha nem az, viszont bizonyos, hogy az identitás kérdésén kívül, sokaknak hasonló utat lenne szükséges megjárniuk, hogy valóban Krisztus Testének tagjai lehessenek.
Sipos Richard
2009.01.23
